[Szívrobbanás...]

Inspirationem: The Naked And Famous - Punching in a dream
Inspirationem: Morning Parade - A&E

Minden dal egy mesekönyv, mely szomorú történetet tartalmaz. Meséi szépek, jók, csak fájnak. Mert már nincsenek. Mert már csak mesék, és nem életek. ♥
A zene alapvető eleme a szívrobbanás! Ez teszi életté a hangot. Attól lesz a tiéd, hogy belelopja magát a múltadba. Lecövekel, és nem moccan. A zene az egyik legcsodásabb emlékkönyv. Fotóalbum. Illattár. Szívdoboz. Mindent felidéz, amit akkor átéreztél. Arcodon a napsütés, vagy éppen a hideg okozta pír. A párás ablaküveg, vagy a szélben hajlongó tavaszi fák. Villámcsapásként ér a felismerés, hogy van időgép! Zene a neve. Vagy illat. De az egy másik fejezet. A zene az első dallamoktól kezdve repít. Valamiért vannak kivételes dalok, amelyek erősebben hatnak ránk, míg vannak olyanok is, melyek csak úgy velünk vannak. Bizonyos dalok miatt sírunk, mert fájdalmat okoznak. Mindig a hiány a ludas. Valami (vagy valaki) már nincs velünk. Csak a zene maradt, ez a hangos képeslap, mely megállíthatatlanul ontja ránk szívesőjét. Összetörünk alatta, és mindez jól esik. A zene akkor esik igazán jól, ha fáj. Ha van mit eszünkbe juttatni. Így tud ragyogtatni, így hív táncba az élet. Eszedbe jut, hogy az időd véges. Vajon egy élet alatt hány meghatározó dalt gyűjthet maga köré az ember? Vajon egy dal alatt hány életünk jut eszünkbe? Hányszor van lehetőségünk változtatni a jövőnkön? Meddig sírunk a hiány miatt? Miért pusztítja a szívem minden jelentős dallamcsíra...?
Ennek ellenére mégis szeretem ezt. Nagyon! ♥

[Óvatosan feledj...!]

Inspirationem: Sigur Rós - Varúð

Ropog a hó. Pusztítom járásommal, de nem zavar. Tisztelem a havat, nem erről van szó. Csupán a hang boldoggá tesz, és erről nem szeretnék lemondani. Szeretem a ropogást. Gyermeki. Az idő előrehaladtával már nem futkostam veled a hóban. Már nem vágytam a csatákra, amelyek során arcomban landolt egy hógolyó. Sietünk csak haza, mert hideg van. És nem kéne összevizezni a ruhánkat. Mit számít? Hol marad így a játék? A ruha megszárad. De a lelkesedés percről percre huny ki az emberből, amint magára ölti csodás álcáját, a felnőttek keserű maskaráját. Egyre kevesebb lelkesedő életenergia tombol bennünk. Miért van ez? Csak a gyerek képes átlényegülni a valódi létnek? Miért? A felnőttek miért hagyják magukat a sárban tengődni azon aggódva, hogy átáznak, amikor adva van a hóropogás élvezésének lehetősége is? Mit jelent mindez? Halódunk. De muszáj ezt ilyen gyors ütemben? Én a haldoklást a végső időkre tartogatom. Nem akkor leszünk felnőttek és igazán komoly emberek, ha elfelejtjük korábbi életszakaszainkat. Elhagyni sem kell őket, hogy egy új lépjen a helyükbe. A múltunk egy. A jövőnk végtelen. A jelenünk viszont a múltunk és a jövőnk pillanatszerű egybesűrűsödése. Te gyermek vagy! Sőt, csecsemő! És az iskolát is most kezded. Meg el is ballagtál. Sőt, már az egyetemi gólyabálod is javában tart. És nézd csak, a kezedben a diplomád. A főnököd meg most dicsér meg egy munkádért. Amikor épp elindulsz hazafelé, kézen fogod a copfos kislányt az iskolából, a nagyszájú kisasszonyt az egyetemről, a kedves hölgyet az íróasztalod mellől, és megálltok a parkban. Lehajolsz, kezedbe veszed a havat. Egy része a kezedre tapad, de megpróbálsz belőle golyót gyúrni. Sikerül. Becélzod. Mellé. Ekkor már ketten hajoltok a lánnyal, a kisasszonnyal, a hölggyel. Céloz. Lő! Telitalálat! Ekkor mosoly csillan fel az arcokon. Boldogság. Hét évesen ugyanúgy, mint 27 évesen. Mindig együtt vagy a múltaddal. Inkább emlékezz mindenre, mint hogy egy másodpercre is elfelejtsd, ki is voltál, és ezáltal ki is vagy. Talán most azzal mentegetőzöl, hogy közelében sem vagy a régi, gyerekkori énednek. De mégis mosolyogsz, mikor eldobod a hógolyót. Mégis boldogság önt el, ha visszatérsz gyerekkorod színhelyeire. Mégis örülsz a nagymama utánozhatatlan süteményreceptjének, amit egy elfeledett nagynéni véletlen látogatásakor újra átélhetsz. És még mindig átöleled a plüssoroszlánod, akit a nagypapádtól kaptál, és hősiesen védi álmaidat. Ha beteg vagy és félsz, ötven évesen is az anyukád kezét szeretnéd fogni. Ha a múltat mindenáron feledni kéne, még ha fáj is, ezek sem lennének. Ugye, hogy jobb, ha néha fáj is, de emlékszel? A múltad te vagy! Fogadd el, és szeresd! Használd ki, hogy nem felejtesz. Légy teljességben önmagad, mert a végső pillanatban szükséged lesz a kis oroszlánod emlékére, az anyai kézszorításra, a hó ropogására, hogy hiány nélkül válj tökéletessé...

[Hazatérés...]

Inspirationem: Iambic2 - Going Home

Fúj a szél. Kavarja a port a libbenő angyalszárnyak suhogása. Ősz van. Az avar zavartalanul enyészik bele a súlyos nyárba. Kora esti párafoltok tarkítják a látóteret. Apró leheletek. A színekben pompázó falevelek közt átpislákol az esti, hideg napsütés. Milyen szép is egy fa halála! Az ember szinte érintené a halált. Simítaná kezei közt a múló időt. Bársonyos. Büszke végbúcsú. A színésznő megtartotta utolsó előadását, majd boldogan meghajol. Mindenütt éljenzés. Méltóságteljesen lesétál, majd hazatér. Egy biztos helyre, ahol mindent beborít a selyem, a bársony, a lélegzet, a pára, az illatok, a fények, a harmónia, a szeretet! Mind ide tartunk. Ez az otthonunk. Az élet úton levés. Séta. Aki nem veszi észre az út jelentőségét, általában rohan. De mennyivel jobb a derengő alkonyban, a múlás árnyékában felfedezni az összes porszemet, amit felveszünk cipőnk talpával! Így a halál nekünk is szép lesz. Nekünk is színpadon lesz a búcsú helye, és mi is sok éljenzőt látunk majd a sorok között. Éld meg, ami megadatott. Fenséges érzés a lét. Főleg, ha tudod, mi mindenre vagy képes a lét által. Egy érzés mindent megér. Egy szívszorító, mindent elsöprő, végzetesnek tűnő boldogságpillanat az élet értelme. Elérhető, mert csak csoda kell hozzá. A csoda pedig benned van! Hisz te magad vagy a csoda...

Ars Poetica

Szeretem a Post Rock zenei stílust. Azt vettem észre, sokan nem ismerik. Ez nagy hiba. Ez az egyik legirodalmibb zene, amit valaha megismertem. Minden egyes zenei alkotás magába sűrít egy regényt, novellát, verset, ami kibontásra vár. Na ebben játszom én és a blogom szerepet. Megfejtem, valóra váltom a Post Rockban rejlő lehetőségeket, formába öntöm a szavakat, amelyeket folyamatosan sugároz felénk. Tarts velem ebben a vegyes művészeti utazásban. Remélem legalább olyan jól fogod magad érezni, mint én... :)