Ropog a hó. Pusztítom járásommal, de nem zavar. Tisztelem a havat, nem erről van szó. Csupán a hang boldoggá tesz, és erről nem szeretnék lemondani. Szeretem a ropogást. Gyermeki. Az idő előrehaladtával már nem futkostam veled a hóban. Már nem vágytam a csatákra, amelyek során arcomban landolt egy hógolyó. Sietünk csak haza, mert hideg van. És nem kéne összevizezni a ruhánkat. Mit számít? Hol marad így a játék? A ruha megszárad. De a lelkesedés percről percre huny ki az emberből, amint magára ölti csodás álcáját, a felnőttek keserű maskaráját. Egyre kevesebb lelkesedő életenergia tombol bennünk. Miért van ez? Csak a gyerek képes átlényegülni a valódi létnek? Miért? A felnőttek miért hagyják magukat a sárban tengődni azon aggódva, hogy átáznak, amikor adva van a hóropogás élvezésének lehetősége is? Mit jelent mindez? Halódunk. De muszáj ezt ilyen gyors ütemben? Én a haldoklást a végső időkre tartogatom. Nem akkor leszünk felnőttek és igazán komoly emberek, ha elfelejtjük korábbi életszakaszainkat. Elhagyni sem kell őket, hogy egy új lépjen a helyükbe. A múltunk egy. A jövőnk végtelen. A jelenünk viszont a múltunk és a jövőnk pillanatszerű egybesűrűsödése. Te gyermek vagy! Sőt, csecsemő! És az iskolát is most kezded. Meg el is ballagtál. Sőt, már az egyetemi gólyabálod is javában tart. És nézd csak, a kezedben a diplomád. A főnököd meg most dicsér meg egy munkádért. Amikor épp elindulsz hazafelé, kézen fogod a copfos kislányt az iskolából, a nagyszájú kisasszonyt az egyetemről, a kedves hölgyet az íróasztalod mellől, és megálltok a parkban. Lehajolsz, kezedbe veszed a havat. Egy része a kezedre tapad, de megpróbálsz belőle golyót gyúrni. Sikerül. Becélzod. Mellé. Ekkor már ketten hajoltok a lánnyal, a kisasszonnyal, a hölggyel. Céloz. Lő! Telitalálat! Ekkor mosoly csillan fel az arcokon. Boldogság. Hét évesen ugyanúgy, mint 27 évesen. Mindig együtt vagy a múltaddal. Inkább emlékezz mindenre, mint hogy egy másodpercre is elfelejtsd, ki is voltál, és ezáltal ki is vagy. Talán most azzal mentegetőzöl, hogy közelében sem vagy a régi, gyerekkori énednek. De mégis mosolyogsz, mikor eldobod a hógolyót. Mégis boldogság önt el, ha visszatérsz gyerekkorod színhelyeire. Mégis örülsz a nagymama utánozhatatlan süteményreceptjének, amit egy elfeledett nagynéni véletlen látogatásakor újra átélhetsz. És még mindig átöleled a plüssoroszlánod, akit a nagypapádtól kaptál, és hősiesen védi álmaidat. Ha beteg vagy és félsz, ötven évesen is az anyukád kezét szeretnéd fogni. Ha a múltat mindenáron feledni kéne, még ha fáj is, ezek sem lennének. Ugye, hogy jobb, ha néha fáj is, de emlékszel? A múltad te vagy! Fogadd el, és szeresd! Használd ki, hogy nem felejtesz. Légy teljességben önmagad, mert a végső pillanatban szükséged lesz a kis oroszlánod emlékére, az anyai kézszorításra, a hó ropogására, hogy hiány nélkül válj tökéletessé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése